Valcsa olvasónaplója

Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a könyvtől, mert úgy általában nagyon vegyes a megítélése. Most, hogy elolvastam, azt mondom: valami pici kis plusz hiányzott hozzá, hogy igazán megszeressem ezt a könyvet… De azért így is kellőképpen tetszett, magamhoz képest elég hamar a végére is értem, mert elég intenzíven hajtott előre ez a „lappangó titok”, hogy mielőbb megtudjam az igazságot azt sejtettem, hogy valaki meghalt, de erre azért nem számítottam, hogy mind a hárman…. Egyedül azt sajnáltam, hogy helyenként nagyon leült a történet és kicsit untam is ilyenkor, de ezeken mindig át tudtam lendülni, mert ezután általában bedobott az írónő valami olyat, ami meg rögvest nagyon kíváncsivá tett. :)
Az írónő stílusa viszont néha kifejezetten zavart, túl sok képi megoldást használt pl. az érzelmek kifejezésére rögtön az elején, mikor azt írja Cady, hogy az apjuk kilépett az életükből, majd mellkason lőtte őt, ezt se tudtam hova tenni, először azt hittem, hogy tényleg… o.O Meg mikor ömlik a vér a kezéből, stb, ezek nem úgy vannak megírva, „mintha”, hanem kész tényként van közölve, és ez iszonyú zavaró, mert kb. alig lehet eldönteni, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak Cady fejében… Elhiszem, hogy eredeti nyelven ez tök jól hangzik – esetleg… –, de magyarra átültetve nagyon furcsa és zavaró is….
A környezet már csak így olvasva is, a lelki szemeim előtt is csodálatos volt (és vicces volt a közeli üdülőparadicsom, Martha's Vineyard említése is, így, hogy most nézem újra – sokadszorra – a Gilmore Girls-t, ahol szintén felkapott üdülőhelynek számít gazdagéknál… :D), tökéletes táj a tökéletes és gyönyörű embereknek… De az emberi gyarlóság – és következményei – itt sem kerül el senkit…
Cadence ("Cady") nevét imádtam, az egyik kedvenc külföldön használatos név, számomra. :) (Mirrené is elég különleges, szeretem, mikor nem csupa Sarah-ból, Jack-ből, meg hasonlóan elkoptatott nevű karakterekből áll a szereplőgárda…) Őt magát viszont kevésbé tudtam megszeretni, és ezen csak tovább rontott, mikor kiderült, hogy ő volt az ötletgazda ebben az egész rémálomban… A szándék, az alapgondolat – hogy kibékítsék a családtagokat – persze jó lett volna, és hogy megszüntessék végre ezt a viszályt a három lánytestvér között, de ennek komolyan az a legjobb módja, hogy felégetünk egy házat? Még ha haragszunk is valakire, vagy nem értünk egyet a nézeteivel, és néha tényleg elég gonosznak tűnt a papa, tényleg nincs más módja, hogy jobb belátásra bírjuk, csak az, hogy az egyik legbecsesebb dolgot, amihez annyi emlék fűzi – többek között a halott felesége emléke, akinek a holmijaival szintén tele van a ház –, épp azt pusztítjuk el? Ráadásul egy ilyen gyerekes, átgondolatlan módon… Nagyon haragudtam rájuk – nyilván úgy kompletten A Hazudósokra, mivel végső soron mindenki benne volt a buliban, senki sem mondta, hogy ezt azért nem kéne, én ebben nem veszek részt… -.- Arról nem is beszélve, hogy végül semmit sem értek el ezzel, a házat újjáépítették, és gyakorlatilag ugyanúgy megmaradt a vagyon, amin civakodhatnak a tesók – egyedül a gyász lett az, ami végül jobb belátásra bírt mindenkit…. Nagyon tetszett ez a Goriot após utalás is idős ember, akinek kegyeiért – és leginkább a javaiért – versenyeznek a lányai, csak azért, hogy kiszipolyozzák…, sajnos nem egyedi eset, manapság sem…, viszont ötletes volt ezt a konfliktus-szálat is belecsempészni, sőt, középpontba helyezni.
Most hagyom kicsit leülepedni ezt a történetet, de később mindenképpen szeretném majd újraolvasni. A végkifejlet fényében egészen biztosan másabb lesz olvasni, odafigyelve a részletekre, amik később fontosak lesznek…

U.i.1: Ma ebédelni is elfelejtettem…
U.i.2: Ez volt a 2020-as „The Reading Rush” kihívásra olvasott első könyvem. :)

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 246

Olvastam: 2020.07.23.

Osztályzat: 5/ 4.5

---------------------------------------------------------

Eredeti cím: We Were Liars

Eredeti kiadás éve: 2014