Valcsa olvasónaplója

Nagyon vártam a megjelenést, mert ez egy olyan szelete ennek „Az éhezők viadala” univerzumnak, amiből nagyon jó dolgot lehet kihozni (mivel a múltról csak annyit tudunk, amennyit a trilógia során a szereplők elárultak). És ez bizony sikerült is. :)
Ebben a regényben Panem múltjában, a „kezdeteknél” találjuk magunkat, a nagy háború után. A körzetek lázadását leverték, a Kapitólium pedig egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy fitogtassa az erejét. Egy jól (de még nem eléggé jól) ismert személy, Coriolanus Snow későbbi elnök szemszögéből látjuk/éljük meg az eseményeket, és követjük végig az életét.
Eleinte nagyon tartottam attól, hogy az írónő itt most arra játszik, hogy mártírt csináljon belőle, megkedveltesse velünk és kreáljon valami jó indokot arra, hogy idős korára miért lett belőle egy velejéig gonosz és hatalommániás szemétláda… És komolyan örültem, hogy nem ez történik. :) Benne van az emberi lét minden esendősége, plusz hogy mi mindenre képes a hataloméhség, mennyire ki tudja az embereket önmagukból fordítani, felszínre hozva az igazi énjüket… Még ha néha az az érzésünk lenne, hogy itt most végre megmutatkozik az emberi oldala Snow-nak, pár mondat után rájövünk, hogy mindez szintén csak önös érdekből történt.. Pl. mikor megtudja, hogy felvételt nyert a tisztifőiskolára, ennek ellenére mégis szökésre adja a fejét Lucy Gray-jel… De még mielőtt elérzékenyülnénk, kiderül, ennek is inkább az a mozgatórugója, hogy ennyire retteg attól, hogy megtalálják a gyilkos fegyvert az ő ujjlenyomatával, és inkább menekülni akar, semmint az, hogy annyira szeretné a lányt és ezentúl vele akar élni… Sőt, miután ő maga megtalálja a fegyvert, és lehetősége nyílik eltussolni az ügyet, már egyből visszakozik, hogy inkább mégiscsak a főiskolát választja, a lány és a vele járó örökös nélkülözés és bujkálás helyett… Végső soron az ember képtelen a saját bőréből kibújni: és imádtam, hogy a könyv minden oldalán rávilágított valamilyen formában erre az írónő.
A végkifejlet meg aztán abszolút idillien gejl, erkölcsileg végtelenül undorító… Ahogy Coryo beül a mindig is irigyelt Sejanus életébe (annak a Sejanusnak, aki testvéreként szerette Coryo-t, és akit ő orvul hátba támadott, az élete árán..), a szülei az ő szüleivé válnak, és tovább trappol a céljai, a hatalom megszerzése felé – miközben teljesen mindegy számára, hogy kin kell átgázolnia… De ez nagyon kellett. Ennek így kellett történnie.
Sejanus-szal nagyon felemásak voltak az érzéseim: egyrészt kedveltem a romlatlansága miatt, és hogy ennyire ember tudott maradni az embertelenségben. Másrészt viszont nagyon idegesített az örökös pattogása, hogy állandóan kockára tette az életét, és nem is igazán gondolt bele a következményekbe, hogy mindez, amit ő tesz, végül kin fog csattanni… Nem mentség semmire, de innen nézve, ha Coryo nem mószerolja be, akkor később történt volna meg vele ugyanez, de előbb-utóbb jó eséllyel így végezte volna, mert nem bírja elviselni a körzetek és a Kapitólium között uralkodó áldatlan állapotokat, és mindenáron tenni akart volna vlmit… Egy ilyen világban pedig, ahol rögtönítélő bírósággal másodpercek alatt ítélnek halálra bárkit, a hazaárulás legapróbb jelére is, ez gyorsan a bitóhoz vezette volna így is, úgy is… Ő is csak az, aki: képtelen beállni a sorba, hogy az irháját mentse, ahogyan Coriolanus is képtelen a változásra:szemben úszni az árral…
Lucy Gray-t alapvetően kedveltem, amolyan kis hippi-fazon volt ő, az örökös vidámságával, kívül-belül színes egyéniségével. :) Az pedig, ahogy az ő cselekményszálát lezárta az írónő, zseniális volt. Visszakanyarodtunk oda, ahonnan indultunk: a rég élt névadó, Lucy Gray balladájához… Ennél hatásosabb vége nem is lehetett volna az ő történetének.
Az meg különösen tetszett, hogy ez a történet milyen szépen visszautal az eredeti trilógiára, és arra, hogy valószínűleg ez az egész jócskán közreműködött abban, hogy Snow ennyire utálta Katniss-t. :) Egészen biztos, hogy az egykori szerelmét, Lucy Gray-t látta benne, az ő lázadó hajlamát, szabadszelleműségét, muzikalitását – ugyanúgy a 12.körzet Pereméről… És ettől csak még jobban gyűlölte…
Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki szerette az Éhezők viadalát. :) Nem fölöslegesen lenyúzott bőrről van szó, hanem egy önmagában is helyt álló, végtelenül izgalmas és elgondolkodtató regényről, amit igazán kár lett volna Suzanne Collins-nak magában tartania. :)
OFF: Így már-már azt is megbocsájtottam neki, hogy az alap-trilógia 3. része csöppet gyenguszra sikerült anno… :D