Valcsa olvasónaplója

"És milyen jó olvasni! Már napközben is előre örülök az estének, amikor kiakasztom ajtómra az „Elfoglalt” táblát, belebújok csinos pongyolámba és prémes papucsomba, aztán halomra dobom a díványpárnáimat, rájuk heveredem, meggyújtom az állólámpát, aztán olvasok, olvasok és olvasok. Egy könyvvel be sem érem, egyszerre négyet is olvasok."

"Jerusha Abbott mint „talált gyerek” került csecsemő korában árvaházba, ahol új keresztnevet kapott: immár Judy néven folytatja életét. Az eleven eszű kislány hamarosan kiharcolja magának a jó képességű gyerekeket illető jogot: továbbtanulhat. Ugyan nem teljesül leghőbb vágya, hogy igazi családi otthonba kerüljön, ám a kifürkészhetetlen sors egy kegyes, de titokzatos jótevővel áldja meg.
Judy Nyakigláb apónak nevezi a rideg ismeretlent, és neki ír vidám és borongós, hosszú és lefirkantott leveleket a kollégiumi életről, vívódásairól, szerelméről – no és persze arról, ami majd kifúrja az oldalát: vajon ki is lehet a titokzatos pártfogó?
Üde olvasmány.
Mindenkinek, aki kedveli L. M. Montgomery, Jane Austen írásait. És az lányaiknak, anyukáiknak."

Szerencsétlenségemre, sikerült úgy olvasnom ezt a könyvet, hogy már korábban belefutottam a könyv legnagyobb spoilerébe… Ugyanakkor így is érdekes volt, mert legalább tudtam út közben figyelni az elejtett utalásokra, jelekre, és magamban ezen (és legfőképp Judy-n :D) jót mulattam is, gondolván, hogy „ó, butus, ha tudnád…!”… :))
Végeredményben aranyos volt, de sajnos helyenként unatkoztam (pl. mikor a kollégiumi sporteseményekről meg ilyesmiről volt szó, ott mindig ellaposodott a történet, a könyv többi részéhez képest, ezt a hullámzást pedig nem szeretem a könyveknél, vagy tetsszen vagy ne, de ne zökkentsen ki mindig pont akkor, mikor egész jól beindulnak az események és épp elkezd érdekelni… :/). Valahogy azokat a részeket szerettem igazán, amikor Judy filozofálgatott, lázadt az Apó ellen, kimozdult a kollégiumból és világot látott, vagy épp Jervie-vel volt (bár legtöbbször annyira arrogáns, öntelt fráternek éreztem ezt az ürgét, hogy nagyon… :D És akármilyen jósága ellenére se tudtam őt megkedvelni, a végén sem, sőt, ha ezzel az egésszel Judyt nem sikerült volna erre kb. rávennie, hogy leálljon vele, szerintem az életben nem talált volna feleséget magának, aki hosszabb távon elviseli…, szerintem mindörökre az egyik legirritálóbb, legellenszenvesebb férfi regény- főszereplőm marad… :D).

Ugyanakkor csalódtam is, mert végül úgy tettem le a könyvet, hogy néhol nem volt minden teljesen világos, hogy mi miért történt, meg „enyhén” áthallásos is volt egy-két dolog… Innen pedig csak spoileresen megy… :D Pl. hogy az Apó miért nem válaszolt szinte soha Judy leveleire? Így annyira egyoldalú volt ez az egész, hogy komolyan rossz volt nézni, mintha Judy valami kitartott nő lenne, mintha kb. saját magának nevelgette volna őt egy aranykalitkában, kapta állandóan az ajándékokat, fizette minden költségét, parancsolgatott neki „Nyakigláb Apó”, de gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban sem voltak és igazából a világból is csak annyit láthatott és csak oda mehetett, amit az Apó jóvá hagyott számára… :/ Ennél már az is jobb lett volna, ha közben a levelek által egy kétoldalú (!), baráti kapcsolat szövődik közöttük, még így látatlanban is, mielőtt kiderül az igazság… Így kicsit olyan semmilyen volt, hogy Judy írogatott neki, „így szeretlek, úgy szeretlek Apókám drága”, valójában meg mintha a falnak beszélne. :/ Szegény lánynak szerintem ez nagyobb kínzás volt, mint a John Grier Otthon… Hogy egy idegen kiszakítja a jól ismert (még ha kevésbé is szeretett) közegéből, és az anyagiakon túl érzelmi támogatást nem hajlandó neki adni, a szabadság illúziója mellett meg így is teljesen keretek közé volt szorítva… Ráadásul ha meg merte írni a nemtetszését az Apónak, egyből lelkifurdalása támadt és úgy érezte, hogy hálátlan. Holott nem volt az, csak támogatásért cserébe szerintem senkitől se várható el az, hogy úgy ugráljon, ahogy fütyül neki az ember… Ha jött is instrukció, az csak a titkár által, és elég parancsolóan, sokszor kifejezetten szívtelenül – pl. mikor nem engedte, hogy Sallyvel mehessen Adirondack-be a családi nyaralóba, csak mert féltékeny volt… :/ Igazából nem is nagyon engedte, hogy Judy más – korabeli… – fiúkat is megismerhessen, jóformán tényleg csak Jervie létezett számára, mint egyetlen lehetőség a házasságra… :/ Tényleg mintha eleve elrendelte volna számára, hogy a támogatásáért cserébe Judynak őmellette kell kikötnie, és gyakorlatilag választási lehetőséget sem hagyott neki… :/ Ez a vonatkozása végig nagyon-nagyon zavart a könyvnek, de persze az is lehet, hogy csak engem.
Ja, és igen: Judy abszolút nem tűnt huszonévesnek, igazából teljesen megütköztem azon, mikor írta, hogy betöltötte a huszonegyet… o.O Mégis úgy fogalmazott és viselkedett, mint egy tizenéves kis fruska.
Mindezek ellenére is azt mondom, egyszer mindenképpen megéri elolvasni, ha valaki egy nehéz sorsú lány életigenlő történetére, egy kisasszonyos, aranyos lányregényre vágyik a régi idők Amerikájából, csak arra nagyon vigyázzatok, hogy a slusszpoént ne lőjétek le magatoknak. :) Úgy valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna nekem is, ha végig-izgulom a történetet. :) De azért mindent összevetve, így is egész jó volt. :)

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2007

Oldalszám: 166

Olvastam: 2020.05.06.

Osztályzat: 5/3.5

----------------------------------------------------------

Eredeti cím: Daddy-Long-Legs

Eredeti kiadás éve: 1912