Valcsa olvasónaplója

"Billy mindig tudta, hogy kinek milyen könyv kell. Volt valami titkos képessége, mintha valamiféle könyvdoktor lett volna, a könyvek pedig a gyógyszerek."

"Miranda Brooks sosem fogja elfelejteni a tizenkettedik születésnapját. Ekkor veszett össze ugyanis az anyja és az imádott nagybátyja, a különc Billy. A lánynak fogalma sincs arról, mi vezethetett a szóváltáshoz, amely végül mindent megváltoztatott.
Attól kezdve nem látta többé a nagybátyját, így sok-sok év múltán, Billy halálakor meglepődve értesül arról, hogy a férfi ráhagyta a Los Angeles-i könyvesboltját. Mirandának nemcsak a csőd szélén álló üzlet irányításával és a meglehetősen ellenséges boltvezetővel kell megbirkóznia, de a végére kell járnia a nagybátyja utolsó kincsvadászatának is. A férfi ugyanis nyomokat hagyott hátra számára a könyvesbolt polcain sorakozó könyvekben, amelyek révén nemcsak a férfi élettörténete tárul a lány elé, hanem az is, miért szakadt ketté a családja azon a végzetes születésnapon.
Amy Meyerson regénye lírai történet családról, szeretetről és a közösség gyógyító erejéről, valamint arról, hogyan formál minket a személyes történelmünk azzá, akik vagyunk."

Nagyon felemás, amit most érzek a könyvvel kapcsolatban… :/
Annak mindenesetre örülök, hogy nem vettem meg itthonra, mert egyszer jó volt, de újraolvasni egészen biztosan nem fogom…
Az alaptörténet tetszett: egy fiatal nő útkeresése a felnőttkor küszöbén; könyvesbolt helyszín sok-sok könyvcím említésével (aminek zömét legalább hallásból már én is ismertem); szeizmológus nagybácsi és egy feladvány, ami végigvezet a múlton, súlyos, életeket megváltoztató titkokra fényt derítve. Eddig príma. Csak valahogy a kivitelezés lett olyan fura.
Egyrészt a párbeszédeknél nagyon zavart, pláne a visszaemlékezésnél, hogy pl. elkezdett Miranda anyja beszélni, aztán 1 sor után átváltott Miranda szemszögére, és már ő mesélte tovább E/1-ben „anya betett a kiságyba” stb… :/ Zavaró volt, mert sokszor nem volt egyértelmű, hogy ki az elbeszélője az adott bekezdésnek, és nagyon kellett figyelni, hogy a különböző megfogalmazásokból kiderüljön, hogy ezt most az az illető mondja, vagy Miranda – aki az egész regény elbeszélője, mert végig az ő tolmácsolásában olvashatjuk a történetet.
Billy-t egyáltalán nem tudtam megérteni. Akármennyire is gyászol, ilyet nem tehet egy szülő, egy apa, hogy lemond a gyerekéről, és szó szerint erőszakkal rátukmálja a húgáékra, akik eleve nem is szerettek volna saját gyereket sem vállalni, még csak meg sem kéri őket, hanem szimplán ott hagyja a gyereket, mint vlmi kézipoggyászt… Ő vállalta ezt a gyereket, erre most lepasszolja, mert „változtak a körülmények”. Ha Evelyn akkor halt volna meg, mikor a gyerek már pl. 10 éves, akkor szegény gyereket ugyanígy magára hagyta volna?? Milyen apa az ilyen?? Sokaknak tényleg egyáltalán nem kellene gyereket vállalniuk, mert egy szikrányi szülői hajlam sincs bennük… És igazából Mirandával sem tudtam együtt érezni. Mikor kiderült az igazság, Susan-ékat állította be bűnbaknak és őket kezdte utálni, akik felrúgták az egész életüket azért, hogy őt magukhoz vegyék, ráadásul Susan a karrierjét is kukába dobta, mindenről lemondott őmiatta…. Pedig inkább mérhetetlenül hálás lehetett volna, hogy nem a tapló nagypapihoz került, vagy épp otthonba… -.- Mert Billyt marhára nem érdekelte, hogy mi lesz a lányával… És persze lehet ítélkezni, hogy el kellett volna mondani neki, de ez megint csak nehéz ügy: elmondani a gyereknek, hogy nem a vér szerinti szülei nevelik, vagy inkább nem, legyen felhőtlen gyerekkora, ne tudja meg, hogy a saját apja – akit nagybátyjaként ismer – nem volt kíváncsi rá annyira, hogy ő nevelje fel… és esetleg majd felnőtt korban elmondani ezt neki, mikor már jobban képes szembenézni a tényekkel… Nem egyszerű… Az is nagyon zavart, hogy miután kiderült, hogy Billy milyen szinten önző volt, Miranda tovább istenítette… Ezt így hogy…? Én biztosan nem tudtam volna megbocsájtani neki ezt az egészet….
Az igazság kiderülésének útját is kicsit olyan elbagatellizáltnak éreztem, hogy Billy képes volt erre bízni az egészet, hogy feladványt kreál Mirandának, és ha végig tud menni rajta, akkor megtudja a teljes sztorit, ha nem, akkor így járt… -:- Szerintem ez pont nem olyan téma, aminél ez a játékos mód járható út lenne… Tényleg egyszerűbb lett volna mindezt egy levélbe részletesen leírni, azt' kész… De persze, abból nem lett volna regény…
Amúgy egész olvasmányos volt, csak sokat rontott az élvezeti értékén, hogy már az elején kiderül a fő-csattanó… Ezt is lehetett volna sejtelmesebben, mert akkor lett volna egy plusz hajtóerő, ami sodort volna végig a könyvön, hogy akarjam tudni a történések fő mozgatórugóját – de így már rögtön az elején megtudjuk… :/ A többi már csak a körítés. Érdekes volt, ahogy rétegről rétegre egyre mélyebbre merülünk a múltban Mirandával, és egyre több minden derül ki, de nem volt bennem az a késztetés, hogy nem tudom letenni a könyvet, annyira érdekel, hogy tudjam a teljes igazságot… Pedig olyan jó lett volna. :(
Hát, nem mondom, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert egynek egész jó volt, minden hibájával együtt, de abszolút nem tartom etalonnak, ha kimarad, az sem tragédia.

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 440

Olvastam: 2020.03.10.

Osztályzat: 5/4

---------------------------------------------------------

Eredeti cím: The Bookshop of Yesterdays

Eredeti kiadás éve: 2018