Jeannette Walls: Az üvegvár
"Sosem hittem, hogy tényleg van Mikulás.
Sem én, sem a testvéreim nem hittünk benne. Apa és anya nem hagyta, hogy higgyünk. Nem engedhették meg maguknak, hogy drága ajándékokat vegyenek nekünk, és nem akarták, hogy kevesebbnek érezzük magunkat a többi gyereknél, akik karácsony reggelén a fenyőfa alatt szép játékokat találtak, amiket állítólag a Mikulás hagyott ott nekik. Ezért elmondták nekünk, hogy a többi gyereket becsapják a szüleik, hogy a játékokon, amikről azt mondják nekik, hogy csengősipkás manók készítették az Északi-sarkon, valójában ott virít a Made in Japan címke."
"Jeannette Walls szüleivel nőtt fel, akiknek ötleteik és makacs meg nem egyezésük átok és megváltás volt egyben. Rex és Rose Mary Wallsnak négy gyermeke volt. A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben. Rex egy karizmatikus, briliáns férfi volt, aki józanul gyorsan ráérzett gyermekei képzeletére, és fizikát, földrajzot tanított nekik, valamint mindent, ami egy félelemtől mentes élethez kell. Rose Mary, aki festett és írt, azt mondta, hogy ő izgalomfüggő. De sosem szabadult az aggodalomtól, hogy megfelelő életet biztosítson gyermekeinek. Ennek ellenére a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit.
Később, amikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Rex Walls elkezdett inni. Ellopta a félretett pénzt, és napokra eltűnt. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette. És végül, amikor az akaratuk és minden forrásuk is megvolt, el tudták hagyni otthonukat.
Jeannette Walls két évtizeden át titkolta gyökereit. Most azonban elmeséli igaz történetét, amelyből a Paramount hamarosan filmet is készít."
Örülök, hogy ez a könyv megszületett, és Jeannette kiírta magából mindezt. Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi szörnyűség van a világban – főleg zárt ajtók mögött…
Eleinte nem értettem, Jeannette miért hagyja hajléktalanként élni a szüleit, hogy teheti ezt velük; elvégre jól él, simán megtehetné, hogy segít nekik. Aztán amint végigolvastam a könyvet, inkább már azt kérdeztem, hogyan képes mindezek után, ilyen gyerekkor után még egyáltalán szóba állni velük és jó viszonyt ápolni ezzel a két elmebeteggel. Nem tudok rájuk jobb szót használni. Elvégre: miféle szülő, miféle ember az ilyen, aki mindennek (és bárminek!) hajlandó kitenni a gyerekeit, egész életükön át, csak hogy saját önző álomképeit üldözhesse?!
Nagyon sajnáltam a gyerekeket, a rengeteg megaláztatás, éhezés és nélkülözés miatt, amit a szüleik miatt ki kellett állniuk. Akik egyébként tehetséges, okos emberek lennének, ha nem lennének ennyire önzőek, üldözési mániásak, lusták, semmirekellőek és hajlandóak lennének a valóságban élni. De ők inkább elpazarolják az életüket. Kész szerencse, hogy ezek után a 4 gyerek közül 3-nak felnőttként legalább sikerült normális életet kialakítania magának…
Mindezeket elolvasva az ember azt hinné, ilyen nem is létezik (mikor pl. az anyjuk eldugja – az amúgy miatta éhező! – gyerekei elől azt a kevés élelmiszert is, amijük van, hogy ő egyedül befalja – és szembesítésnél hisztirohamot kap, hogy nem tehet róla, mert ő cukorfüggő és szüksége van rá… -.- vagy mikor az apuka szó szerint kirabolja a saját gyerekeit, elveszi a hónapok óta, nehezen összespórolt pénzüket, hogy piára és cigire költse, és még le is tagadja… Vagy mikor elveri nadrágszíjjal Jeannette-et, csak mert szemébe meri mondani az igazságot és nemtetszését… Vagy pl. a holtrészegen felgyújtott karácsonyfa és az amúgy is kevés és ritka, tönkrement ajándék… Szívtelenség kimaxolva. -.- ). És az egészben az a szomorú, hogy ez bizony nem fikció…
A szülők fene nagy szabadságvágya sem normális dolog: a mai világban már óriási luxus (és pl. egészségügyi szempontból jó nagy botorság is…), hogy valaki ezt a fajta „szabad életet” válassza, pláne családostul, gyerekekkel… Kicsiként talán még kaland, de aztán – ahogy idősödik és kitágul a világ számára – rájön, mennyi mindentől fosztották meg őt ezzel a szülei.
Igaz történetet (pláne ilyet) ér bekedvencelni? Mert ez bizony nálam kedvenc lett. Az írónő fogalmazásmódja és stílusa, mellyel mindezt elbeszéli, már az első soroktól kezdve letehetetlenné tette a könyvet – a történet pedig mélyen érintett. Megbotránkoztatott, ugyanakkor végig izgultam/aggódtam a könyvet, hogy mi lesz a testvérek sorsa.
Fontos könyv és nagyon olvasmányos is, szerintem nagyobb figyelmet érdemelne.
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 336
Olvastam: 2018.11.05.
Osztályzat: 5/5
-------------------------------------------------------------------
Megjelent "Az üvegpalota" címmel is.
Eredeti cím: The Glass Castle
Eredeti kiadás éve: 2005
-
2019.06.21. 09:33
-
**Valcsa**
- szólj hozzá
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
