Valcsa olvasónaplója

"Nem egyetlen hangszerre íródtunk csupán; te sem és én sem."

"André ​Aciman olasz riviérán játszódó regénye egy kamasz fiú és a családi nyaralóvendég, egy ifjú amerikai kutató között váratlanul kibontakozó, elsöprő szerelem története. A vonzalom, amelynek következményeivel egyelőre képtelenek szembenézni, felkészületlenül éri a fiatalokat. Az együtt töltött nyári hetek során mindketten küzdenek saját érzéseikkel, egyszerre tartva környezetüktől és saját maguktól. Vakmerően igyekeznek elérni azt, amiről sejtik, talán soha többé nem adatik meg nekik: a két ember közötti legteljesebb egységet.
A Szólíts a neveden korunk egyik legcsodálatosabb szerelmi története, amely egy csapásra klasszikussá vált.
A regény alapján készült film Luca Guadagnino rendezésében, Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével, a háromszoros Oscar-jelölt James Ivory forgatókönyvéből február 8-tól látható a magyar mozikban."

Rögtön az elején sietnék leszögezni, hogy nem vagyok homofób, és kellőképpen elfogadónak is tartom magam ezzel a témával kapcsolatban is – mindezek ellenére viszont nem, nem, és nem értem továbbra sem, mi ez az őrületes hype a könyv/film körül…

"Jobb megpróbálni, és kudarcot vallani, mint soha meg sem próbálni."

A történet nagyvonalakban arról szól, hogy a könyv főszereplője, Elio édesapja minden nyáron vendégül lát egy-egy tehetséges kutatót, akinek szállást biztosít a nyári hónapok alatt, és megteremti a feltételeket, hogy zavartalanul dolgozhasson - Elio apjának szakértő mentorálása alatt. Ide érkezik Oliver, az amerikai, akit aztán szinte az első pillanatban megkedvel az egész család, furcsa beszédstílusa (elköszönésként hanyagul odavetett "Később."-jei) és hollywoodi mozisztárhoz illő viselkedése ellenére is. :) A család fia, a tinédzserkorban lévő Elio különösen megkedveli a különc kutatót - egymás ugratása már hagyománnyá válik közöttük, Elio pedig képtelen csak barátként tekinteni az okos, intelligens és sokat tapasztalt szállóvendégre. Aztán Elio nem bírja tovább, felfedi közeledésének valódi okát Oliver előtt, akiről kiderül: viszonozza a srác érzelmeit. Az igazi bonyodalom pedig ez után következik: eltitkolni a család, Elio barátnője (Marzia) és a világ elől, annak maradni, akik sosem voltak igazán, miközben a szerelem jegyében igyekeznek együtt kiélvezni a nyarat az utolsó pillanatig, Oliver elutazásának percéig... A kérdés csak az, lehet-e így boldognak lenni, elrejtve valódi önmagunkat...?

A hangulatát nagyon is értékeltem, ez az olasz nyár, a fiatalság, a művészetek iránti elkötelezett rajongás – mind-mind átjött és jó volt olvasni. Érdekes volt Elio szemszögéből is nézni a dolgokat, ahogyan próbált rájönni, hogy Marzia vagy Oliver, nő vagy férfi… Nem lehet egyszerű egy ilyen helyzetben, az amúgy is problémás kamasz/tinikorban meg aztán pláne… Viszont az írásmód helyenként bosszantóan zagyva volt, csapongott térben és időben, sokszor nehéz volt követni… Helyenként nem lehetett biztosan tudni, hogy ez most tényleg megtörténik, vagy csak Elio képzeli el, hogyan történne a jelenet.
Történetileg voltak benne részek, amiket sajnos úgy ahogy volt, nagy léptekben átlapoztam csak, olyan szinten untatott (pl. Rómában a felolvasóest, meg a brahizás a haverokkal… teljesen fölöslegesnek éreztem ezeket az oldalakat…) Elio és Oliver jelenetei is sokszor úgy voltak megírva, hogy nem érzéki volt, sokkal inkább gyomorforgató, valahogy nem láttam benne a szépséget… (lásd: barackos jelenet…) Szépség egyedül talán csak abban volt, az utolsó oldalakon, hogy bármi is történjék, nem tudtak teljesen túllépni egymáson, és igen, talán tényleg ilyen a szerelem, hogy hiába évekig nem is volt semmiféle – pláne testi – kapcsolat közöttük, mégis ugyanúgy vágyták egymást, ugyanolyan fontos volt a másik… Másrészt viszont ez mérhetetlenül szomorú dolog is, egy életen át csak vágyakozni a másik után, beteljesületlenül, miközben senki mással nem boldog az ember, akárhogy próbálja…
Elio apjának monológjából meg elég sok részt ki is jelöltem (nagy igazságokat fogalmaz meg…); öröm, ha ilyen apja van az embernek… :) Homoszexuálisként (vagy épp bi-) valószínűleg óriási könnyebbség lehet, ha az ember számíthat a családjára. Ha már egyszer a társadalom ilyen szinten kirekesztő velük szemben.

"– Szeretsz egyedül lenni? – kérdezte.
– Nem. Egyedül lenni senki sem szeret. De megtanultam együtt élni a magánnyal."

Nem tudom, fogok-e még a témában olvasni, mert így kipróbálva, premier plánban az arcomba kapva nem biztos, hogy érdekel engem ez, hogy ki kivel mit csinál... :/ Engem nem vonz a dolog, így nem is szeretek ilyen mélyrehatóan (khm...) erről olvasni. Ha utcán látnék kézenfogva menni egy azonos nemű párt, nem érdekelne, ugyanúgy, ahogy egy "vegyes-páros" sem érdekel, viszont mindkét esetben mérhetetlenül zavar, mikor mások előtt élik az intim életüket, ami a négy fal közé tartozna...
Itt a könyvben pedig hát kapunk hideget-meleget, számomra ez már túl részletes, és gusztustalan... Sajnálom, de nem látom benne a szépséget... -.-

U.i: A film trailere egyébként tetszett, nagyon hangulatos, és biztosan adok majd annak is egy esélyt, a könyvvel kapcsolatos meglehetősen negatív élményem ellenére is.

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 304

Olvastam: 2018.04.25.

Osztályzat: 5/2.5