Valcsa olvasónaplója

"Azelőtt kinevettek, lenéztek a tudatlanságom és nehéz felfogásom miatt; most gyűlölnek a tudásom és értelmem miatt. Miért? Az isten szerelmére, hát mit akarnak tőlem?!"

"Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát."

Haragudtam Charlie-ra, amiért visszakövetelte magának a testét… Pedig mennyivel boldogabban is élhetett volna… (Pontosabban: boldog volt ő a műtétig, és épp a tudatlansága tette boldoggá, mert nem tudta, hogy az állítólagos barátai nem vele nevetnek, hanem rajta… stb… Aztán a végére teljesen boldogtalan lett, és kétségbeesetten igyekszik valamennyit megtartani az „okosságából”. Ebből a szempontból talán jobb lett volna, ha meg sem történik a műtét.) 
A könyv ékes példája, hogy sok emberrel mit tesz az intelligencia, vagy ha magához képest eljut egy fölsőbb szintre (hatalmat kap, vagy elismerést…). Ilyenkor hajlamos az ember azt is elfelejteni, hogy honnan jött. A „csöki” Charlie szerethetőbb volt, az intelligens Charlie-nak pedig a végére valóban a fejébe szállt a dicsőség… Egyébként az is érdekes, hogy az emberek zöme tényleg ilyen, erre is jól rámutat a könyv: inkább a maguknál butábbak társaságát keresik, mert az intelligensebbek mellett kisebbrendűségi érzésük van… 
Kedvenc szereplő: Charlie – bár nem mindig… 
Akit nem kedveltem: – Fay (az ilyen nőkre van egy bizonyos szó…). Kár, hogy nem tudta Charlie-t igazán megszeretni, pedig a szeretet az, aminek ő is híján volt; sem adni, sem kapni nem képes… 
– Nemur prof. -.- Szomorú, hogy így áll a pácienseihez (elvégre szerinte Charlie sem volt teljes értékű ember, személyiség, mielőtt hozzá került…). 
– Charlie komplett famíliáját sem kedveltem: Matt, az apa, aki nem képes erélyesebben szembeszállni a feleségével a tulajdon fia érdekében… Rose, az anya, aki ahelyett, hogy szeretné és elfogadná a saját gyerekét, inkább bántja a létező összes módon, csak mert nem olyan, mint a többi gyerek… És Norma, a végletekig önző testvér, aki gyűlöli a bátyját, mert csökkent értelműségével szégyent hoz rá…(őt a végén sem kedveltem meg… És nem értem, Charlie miért bocsátott meg mindenkinek, miért tekintett el az összes bántástól, amit valaha is kapott…) 
Kedvenc rész: – konferencia 
– Charlie saját lakásba költözik Algernonnal (és spéci útvesztőt készít neki) 
Nem is ragozom tovább. Ez egy remekül megírt történet, mindenféle szempontból. A fél csillag levonás csak azért van, mert valahogy mégsem sikerült magába szippantania teljesen.

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 254

Olvastam: 2014.09.29.

Osztályzat: 5/4,5