Valcsa olvasónaplója

Ma este túl késő van, mindenhez túl késő van, igen, ezt gondolom, ez tér vissza minduntalan a fejembe, neki már túl késő van, én pedig hazamegyek. 
Mikortól fogva van túl késő? Mióta? Az első naptól fogva, amikor megláttam, fél éve, két éve, öt éve? Ki lehet mászni ebből? Hogy lehet az, hogy valaki tizennyolc évesen az utcán él, és semmije, senkije sincs? Ennyire kis valamik vagyunk mi, ilyen végtelenül kicsik, hogy a világ csak forog tovább a maga végtelen nagyságában, és magasról tesz rá, hogy mi hol alszunk? Ezekre a kérdésekre szándékoztam válaszolni. A füzetem betelt, az interneten is keresgéltem még, összegyűjtöttem egy csomó cikket, találtam felméréseket, összefoglaltam a számokat, statisztikai adatokat, tendenciákat, de az egésznek semmi értelme, az egész érthetetlen, még a világ legmagasabb IQ-jával sem lehet felfogni, itt vagyok, a szívem darabokra törve, némán ülök vele szemben, nincs válaszom, itt ülök bénultan, holott csak kézen kellene fognom, és azt mondani, gyere el hozzám.

"Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe.
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal előrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások előtt, és a cipőfűzője is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögős kerekes bőröndje. 
No bizalmatlan, vad, keserű. 
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott. 
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte. 
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényűző párizsi lakásban. 
Három különböző módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? 
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? 
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték. 
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről."

Úgy a könyv feléig (mikor No otthonra talált, és Lou anyukája is kezdett visszatérni az életbe) még azt hittem, kedvenc könyv lesz, csodálatosan megfogalmazott, szívszorító igazságokkal, az új élet reményével, és tucatnyi telesírt zsebkendővel. Lucas-ba kicsit beleszerettem (imádtam Lucas és „Csipet” közös jeleneteit), Lou-ban pedig egy hangyányit a pár évvel ezelőtti önmagam láttam. De aztán a végére már nagyon zavart Lou „nem szeretnek a szüleim” marhasága (mert, miért is nem szeretnek?? Erről egy idézet jutott eszembe:„Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével.”), nem beszélve No értelmetlen önpusztításáról, így hát szép lassan elkezdtem kiszeretni a könyvből is… 
A könyv befejezésével nem igazán vagyok kibékülve. Mert végső soron az a végkicsengése, hogy mindenki ott marad, ahová tartozik, nincs előrelépés, és igazából nem is lehet, semmi sem változik, nem lesz jobb, hiába próbálkozik az ember. És annyi, de annyi kérdésem maradt, ami megválaszolatlan. Emiatt is haragszom erre a könyvre, hogy kétségek közt hagy, hogy aggódhatom tovább No-ért, és ahogyan Lou, most én sem tudok kikapcsolni, a gondolatok és a kérdések kergetik egymást a fejemben, és sehol egy válasz…

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 212

Olvastam: 2013.08.25.

Osztályzat: 5/5