Valcsa olvasónaplója

"Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál."

" „Mondd,szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked?” – kérdi Tamara a naplójában Attilától. 
Mert voltaképpen két napló, két tizenhét éves diák – Attila és Tamara – naplója Szilvási új regénye. Élmények és reflexiók, amelyeket a XX. század negyedik negyedének küszöbén, 1975 nyarán vetettek papírra mind a ketten, önkéntelenül – s ezért őszintén – vallva arról, milyenek is egymás szemében, és milyen a szemükben a világ, a szűkebb és tágabb társadalom, mely megannyi hatással formálja, megannyi ellentmondással kényszeríti gondolkodásra és ítélkezésre a serdülő fiú és a serdülő lány belül is ellentmondásos egyéniségét. Szülők, akik nehezen értik és értetik meg magukat gyermekeikkel, és kamaszok, akik nehezen vagy sehogyse értik és értetik meg magukat a felnőttekkel, tehát serdülők és felnőttek egyaránt olyan élethelyzetekkel, konfliktusokkal találkoznak ebben a történetben, amelyek akár „a saját életükből” is származhattak volna ezekre a lapokra. Rezonanciát – egymáshoz tartozást – kereső már-nem-gyerek és még-nem-felnőtt Attila is, Tamara is. Még ki se bomló szerelmük válsága éppen ebből a küszöbhelyzetből adódik. De a történet utolsó sorában álló kérdés – „Mi lesz velünk?” – már nem csak szerelmüket, de egész jövőjüket érinti."

Néhol kicsit silány volt a sztori, és túlzottan „elkoptatottak” a fordulatok (legalábbis mára már azok… Akkoriban viszont el tudom képzelni, hogy jobban élvezhető volt az egész történet.) De a végén az a „bizonyítás” azért tetszett. :) 
Talán nekem is pár évvel ezelőtt kellett volna olvasni: már kicsit kezdek kinőni belőle, úgy éreztem… 
Ez a „hagytuk, hogy játszanak egymással a szájaink”, meg ennek egyéb kombinációja (ami tulajdonképpen ugyan az volt, csak néhány szó megcserélve) viszont hihetetlenül idegesített… :@ Kicsit olyan érzésem volt ettől, hogy az író épp akkor kitalálta, és milyen nagyon büszke volt ezért magára, így hát folyton így írta…

Kiadó: Alinea

Oldalszám: 352

Olvastam: 2010.08.06.

Osztályzat: 5/4,5