Valcsa olvasónaplója

"Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen. 
De van amit elfelejt az ember ugye? 
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni."

„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."
Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják…
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.
A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki.

Részben tényleg érthetetlen kicsit – ha úgy kezeljük, mint egy történetet. De azt hiszem, ezt a könyvet tényleg nem szabad csupán egy történetként felfogni, sokkal mélyebb tartalom rejlik benne: kirekesztettség, harc az életért, örökös rettegés, ragaszkodás, gyász, és hogy az ember mindezt hogyan éli meg.

Kiadó: Magvető

Oldalszám: 286

Olvastam: 2010.08.07.

Osztályzat: 5/4,5