Valcsa olvasónaplója

"– Félek, Röfi. Önmagunktól félek."

"Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás. A Legyek Urának azonban más a végkifejlete: ezek az alig tizenéves gyerekek fokozatosan elvadulnak, lehámlik róluk a civilizációs máz, és immár nem komiszak, hanem gonoszak, ölni is képesek, és félelmükben csinálnak maguknak istent, aki megfelel démonikus mivoltuknak: a Legyek Urát. Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjüktől vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban. 
William Golding, akit 1983-ban életművéért Nobel-díjjal jutalmaztak, regényében korunk alapélményét dramatizálja megrázó lélektani és gondolati hitellel. A Legyek Ura (1954) méltán számít a mai angol irodalom egyik klasszikus alkotásának."

Az elmondások alapján brutálisabbra számítottam… 
Összességében értem, mit szeretne mondani, viszont helyenként baromira zavaros maga a történet, és kicsit dühös is vagyok a könyvre emiatt… Nem szeretem a szájbarágást, de néhol olyan elvont, hogy egyszerűen nem értem, hogy „most mi van??”. 
A tájleírás itt sem tetszett, untam, de ezzel alapból hadilábon állok, bármilyen könyvről legyen is szó. Azt viszont mesterien ábrázolta, hogy a hatalom megléte vagy épp elvesztése mi mindenre képes az emberekkel (legyen az felnőtt vagy gyerek). …És az is érdekes, hogy a történet elején még én is úgy kezelem a szereplőket, mint gyerekeket, később viszont valahogy már felnőttként gondolok rájuk, mert nincs bennük semmi gyermeki (maximum az apróságok sírása, nyöszörgése juttatja eszünkbe, hogy kikről van itt most szó.). 
A szereplőkről: Ralph már az elejétől fogva ellenszenves volt (később némileg ez változott pozitív irányba), az ikrekről mindig Weasley-ék jutottak eszembe a Harry Potter-ből, Jack-nek nem ártott volna egy jó nagy nyakleves, Röfit pedig mindvégig kedveltem, és sajnáltam is. Simon volt még az, aki valamelyest tisztán látta a dolgokat, és ő is kedvelhető karakter volt, a többiek viszont jóformán semlegesek… 
Valószínűleg át fogok még futni néhány értékelést/elemzést, hátha valahol valaki utal azokra a részekre, amik homályosak… Mindenesetre az az egy biztos, hogy hatással van az emberre ez a könyv. Ezért kapott négy csillagot, és nem kevesebbet.

Kiadó: Európa

Oldalszám: 252

Olvastam: 2012.04.13

Osztályzat: 5/4