Valcsa olvasónaplója

"Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást."

"Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. 
Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen."

Közel 1 évi nyűglődés után sikerült kivégeznem.
Az elején még nagyon nem tetszett, és idő kellett hozzá, hogy megszokjam ezt az ugrabugrálást az időpontok, múlt - jelen - jövő között. Nekem a történet úgy igazán Alba színre lépésével kezdett tetszeni. Az utolsó kb. 100-150 oldalt már faltam.
Tény, hogy változott valamelyest a véleményem a kezdetihez képest, de a vulgaritás helyenként olyan szinten hangulatromboló volt, hogy legszívesebben beleordítottam volna az írónő fülébe, hogy ezt meg mi a fészkes francnak kellett pont most, mikor már majdnem megnyert magának a könyv?! Hozzáteszem: nem magukkal a szavakkal, kifejezésekkel volt bajom, hanem hogy néhol olyan helyen használta, ahol kifejezetten taszítóan hatott... Mint amikor egy amúgy nagyon szép álomból erőszakkal felráz valaki. Kábé.

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 564

Olvastam: 2010.03.07.

Osztályzat: 5/4,5